Wittner Mária 1937-ben született, édesapját nem ismerte, saját elmondása szerint perzsa szőnyegkereskedő volt. Hatan voltak testvérek, az édesanyjuk csak húgát nevelte fel. Máriát dajkaságba adta, majd kétéves korától az államosításig a karmelitáknál nevelkedett Gyömörén. Talán ez a katolikus neveltetés, az élete végéig kitartó hit segítette őt a későbbi pokol elviseléséhez.

Rendkívüli kézügyessége akár művészeti pályára is juttathatta volna. Már állami gondozottként jelentkezett a Képzőművészeti Gimnáziumba, ahová azonban nem vették fel. A reál tagozatos középiskolát abbahagyta, Kunhegyesen a járási tanácson dolgozott gépíróként, ahol testközelből tapasztalta meg a beszolgáltatás kegyetlenségét.

Első fia 1955-ben született, egyedül nevelte, vele fél évet egy debreceni csecsemőotthonban töltött, majd feljött Pestre munkát keresni.

Az ’56-os forradalom kitörésekor szállásért, háztartási alkalmazottként dolgozott. Csatlakozott a Bródy Sándor utcában a Rádió ostromához. A további harcokba is bekapcsolódott, először a Corvin-közben, majd a Vajdahunyad utcai csoportban tevékenykedett. Itt ismerte meg Havrilla Béláné Sticker Katalint. Lőszert szállított, fegyvert töltött, sebesülteket látott el és vitt kórházba. A forradalom leverése napján, november 4-én a Vajdahunyad utcában aknaszilánk több helyen megsebesítette. A Péterfy Sándor utcai kórházba vitték, ahol öt napot töltött. Mire kijött, a csoportja feloszlott, a megtorlástól tartva többen disszidáltak közülük. Ő is el akart menni, de első kísérlete nem sikerült, Székesfehérváron lefogták, Pestre szállították, kihallgatták, de szabadon engedték. December közepén már sikerrel hagyta el az országot Ausztria felé. Mödlingben volt lágerben. Egy hónap múlva azonban hazajött, aminek két oka volt. Egyrészt mert hallotta Kádár János nyilatkozatát, ami arról biztosította a forradalomban résztvevőket, hogy akik november 4-e után már nem harcoltak, azoknak büntetlenséget ígért, másrészt pedig hiányzott neki a kisfia. Elhelyezkedett dolgozni és számára teljesen váratlanul, fél évre rá, 1957. július 16-án 8 társával együtt letartóztatták. A vád: államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás. Egy évre rá, 1958. július 23-án (egy héttel Nagy Imre és társainak kivégzése után) 21 évesen a Tutsek-féle tanács első fokon halálra ítélte. 200 napig várt a másodfokra, majd 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatták az ítéletet. A bíróság arra hivatkozott az ítélet enyhítése során, hogy a cselekmények elkövetésekor még nem töltötte be a 20. életévét. Ez Mária számára akkor vált hiteltelenné, amikor tudomására jutott Mansfeld Péter esete, akit 18 évesen végeztek ki, és aki a forradalom idején 16 éves volt mindössze. A kisfogházban, ahol ezeket a hónapokat töltötte, minden kivégzésre vitt társa utolsó mondatait hallotta. Sticker Katalin harcostársát, barátnőjét mellőle vitték el akasztani. Akkor megfogadta, hogy ha egyszer módja lesz rá, mindenhol el fogja mondani, ami velük történt, kiáll az igazukért és a hátramaradottakat segíteni fogja.

13 évet töltött fogságban, az utolsók között szabadult, 1970. március 25-én a Kalocsai Börtönből. A börtönben megtanult varrni. Nagyon szeretett olvasni, börtön könyvtára lehetővé tette, hogy olyan könyvekhez is hozzájusson, amelyek a kinti világban indexen voltak. A börtön volt számára az egyetem…

Varrónőként helyezkedett el. A rendszerváltásig ellenőrizték, megfigyelték. Szabadulása után két évvel férjhez ment, és Dunakeszire költözött. 1973. december 6-án megszületett Miklós (Miku) fia. Nyolc év múlva férje italozása miatt elvált. 1980-ban megműtötték, a forradalom alatt szerzett aknaszilánkot vettek ki a gerince mellől, majd leszázalékolták. Évekkel később összeházasodtak Gazdagh Sándorral, aki ’56-ban nemzetőrként harcolt a Corvin-közben,  és aki 1957 elején Németországba emigrált.

Wittner Mária a rendszerváltás után mindent megtett, hogy a börtönben tett fogadalmát teljesítse. Kádár bukása után 1956 igazságának továbbvitele volt az élete. Több ’56-os szervezet munkájába bekapcsolódott. A POFOSZ (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) kegyeleti és szociális elnökhelyettese volt, az ’56 Alapítvány kuratóriumi tagja, 1993-tól a Szabadságharcosokért Alapítvány Lakásfelmérő Bizottságának elnöke. Sok ötvenhatosnak és családjának segített talpra állni. 1989-ben az Új Köztemető 301-es parcellájában, az ’56-osok újratemetésekor több társának újratemetését ő vállalta magára.

2001. február 25-én a Kommunista Diktatúra Áldozatainak Emléknapján nagyhatású beszédet mondott a Parlamentben, ahol az áldozatok nevében vádolta meg a „szocialista köntösbe bújt hóhérokat”. Az ország ekkor ismerte meg.

Hosszú évekig küzdelmet folytatott Tóth Ilonka orvostanhallgató rehabilitálásáért, akinek halálra ítélését koncepciós pernek tartotta.

’56-osként és országgyűlési képviselőként 2006-ban tiltakozott a forradalom 50 éves évfordulója kapcsán az ellen, hogy együtt ünnepeljen a Gyurcsány-kormánnyal, ahogy a hivatalos ’56-os emlékmű ellen is, melyet csak „vaskefének” titulált.

Nagyon fontosnak tartotta, hogy a fiatalok megismerjék az igaz történelmünket, ezért rendszeresen járt iskolákba, fiatal közösségekbe élő ’56-os tanúként rendhagyó történelemórákat tartani. A határon túli magyar közösségek is szeretettel hívták közönségtalálkozókra és ’56-os megemlékezésekre díszvendékként. Előadásaiból sosem maradt ki Szűz Mária és a Szentkorona, hazánk védelmezői, akikben Ő mindig bízott.

Missziónak tekintette a zászlóvarrást is. Nemzeti zászló, ’56-os zászló, legyen minél több itthon és a határainkon kívül élő magyarok házain! Sok magyar büszke arra, hogy van tőle zászlója.

Az állambiztonsági múlt feltárásáról szóló vitanapon, 2012-ben beszédet mondott a Parlamentben a Zétényi-Takács-féle beadvány elutasításának következményeiről.

A sokat szenvedett Wittner Mária élete végéig őszinte, egyenes, egyszerű ember tudott maradni, aki következetesen harcolt a kommunisták és globalisták ellen, felkarolva minden olyan ügyet, melyben hitt.  Az 52A559. számú, volt halálra ítélt élete és munkássága kitörölhetetlen nemzetünk életéből.

Október van. 1956-os megemlékezések sora következik, melyen Ő már nem lehet ott. Búcsúzunk Tőle egyik versével, melyet 1989. október 23-ára, a forradalom emlékére írt.

Isten nyugosztalja! Érte is égnek a gyertyák!

1989. október 23.

Ma értetek szól a harang, a lélek harangja,

ma értetek szól a fohász egy nemzet ajakán,

ma értetek gyúl sok-sok kicsiny mécses,

ma Néktek szól az ifjúság lelkesedése,

ma Rátok emlékezünk s fájón ünnepelünk.

Ma gondolatban együtt járjuk a régi helyeket,

ma lélekben Veletek emlékezünk.

A felnövekvő lelkes ifjúság

méltón helyetekre áll.

És jön, jön az eleven áradat, kezükben apró kis gyertya ég,

mintha tenyerén tartaná égő szívét.

Könnytől csillogó ezernyi szempár,

emelt fő és hatalmas méltóság,

ez hát a Nép,

a kicsiny és mégis oly hatalmas büszke

Magyar.

Összeállította: Sipos Kata